Mondanom sem kell, Shadowrun-regényemet is zenehallgatással kezdtem 14 évesen, mondanom sem kell, szerelmesregény lesz belőle, ha újra 14 éves leszek.
Ahogy ezt a mostani regényt nézegetem, lapozgatom, lehet, hogy az utóbbbi fél mondatot nem kellett volna leírnom. Nem akarom befejezni azt a pár oldalnyi szöveget, ami Szentpéterföldén hever egy 5,25 colos floppy discen nagybátyám, egy szarvas és az izzógyár közös csinálmánya alatt, ami egy örök emlék, legalábbis Alhazred lámpása, ha nem több.
Az éjjeli rohadt tévében minden tudományok középhaladó ismerője, műsorvezető asztalkörüli Arthurja, mint 40-42 éves férfiideál és társai arról beszélgetnek, hogy felmásztam egy lakótelepi kéményre és nincs mese, rövid órák kérdése és levetem magam onnan.
Na persze nem ilyen burkoltan, ezért senki figyelmét fel nem hívják rám: a végén még jajgatnom kell, hogy észrevegyenek.
Pedig ha jönne valaki pár percen belül elveszteném ezt a fene bizonyosságot, hogy pár héten belül bátyám jön értem.
Utolsó kommentek