Anakron

Micsoda hülye időzavar – nyár volt ez tán, vagy a szokásos tanévzáró ünnepély és tanévnyitó ünnepély közötti gyűrten-megizzadtan szekrénybe rakás, negáló szándékú várás, mely végül fordítva sül el, és itt vagyok, lám telefonomba görbe sorokat pötyögök a gyorsan haló nyár piszlicsáré fájdalmáról.

Hogy ezt miért így május környékén a szent Kinizsi lakótelep környékén szakrális monolit e körkémény.

Ó, szakralitás! Ó, te ostoba, ki diszkózással gyanúsítod e páratlan tüneményt, e sziporkázva aranycsíkos katolicizmust, te esztelen Jó’vanotti, te!

Az új szentség ezen iromány témája, s nem szerepel itten semmiféle disco, se semmi efféle, mi arra terem, hogy porig rombolják; hogy Özseni Tankard bohó 2sorosát idézzem:

from New York to ‘Cisco we’ll destroy every disco

Télforduló itt, tavaszünnep ott – emberek, kiknek hatalmuk van megnyitni az évet, s lezárni azt (gyűrten megizzadtan szekrénybe rakni) építménytömbök, zömöken tornyosuló ismételmények között. Ott vannak minden szent képen, s ott van Krisztus is, anyám elballagott osztálya mögött, mellkasig felhúzott, mocskos rövidnadrágban, csontos testtel, csapzottan - mert mihelyst meglátta a Dig Drábört e fertő-mérföldkövet új dimenziók nyíltak meg az isteni leépüésben. Ha belerúgok egy kukába és csak évek múlva, anyám kulcsával térek vissza, az kielégítő bosszú? Nem is tudom. Valahogy baróbb évről évre visszatérni, amíg menni bírok és mindenféle fasza dolgot bekiabálni a rohadt igazgatónak.

Ó, ezek a mesés fényképek. Öröklét, ilyesmi. Könyvek, amiket átveszek, izgalom. Visszagondolva nem éreztem magam olyan hülye kis pöcsnek, mint amilyennek most – és valahogy akkor – gondoltam magam.

„Alszik már a kis pöcs?” – hangzik el Egerben, és mi a faszt keresek én korombeliek társaságában és miért néznek kis gecinek és miért ilyen jó úgy tennem mintha aludnék? Miért érzem úgy, hogy itt a szomszédban a nagynéném, és miért nem az igazi nagynénémre gondolok?

Miért teszek úgy, mintha aludnék, mikor képtelen vagyok kitartóan írni ezt a nyavalyát.

Még szerencse, hogy ez a jó kövérre töltött csurka az éjjeli rohadt tévében meghozta az étvágyamat. Minő pompás társ a technolét elleni küzdelemben! Vesszen, igen a büdöspesti bucsu, vesszen, igen, a globalizáció, a mai fiatalság (persze, tudjuk mi, visszafordíthatatlan)! Amerika, amerika, ki ne felejtsük... no persze, afrikai zene, kábítószer! Ó, bár megmutathatnám a harcias öregúrnak black metal zenéimet, kisregényemet, a Salamon zsidóval barátkozó Rőde Ormot, hülye húgomat. Lenne itt e kedves maradékában a pompás szocializmusnak! Ó, harcias öregúr, a régmúlt ez itt, remek hadállás, honnan a műanyag elleni küzdelem kiválóan irányítható! Vesszenek a gyönyörű Parkot ragályként ellepő, bőnadrágos, divatos, maguknak-fontos Munkácsy Mihály gimnáziumi lyukasórások, haverkodók.

Konzervatív öregúr lettem, régi és tűnő-jelen megragadnivalókba csimpaszkodó. Mit se bánom.

Az bánt egyedül, hogy álmomban gyerekkori pajtásaim halálát látom, kik sodródnak tőlem, egyre, tova; vonzza őket mindenféle olyan dolog, mikre semmi esetre sem vagyok befolyással és taszítja őket a kék azúrszín gyönyörűség, amivel jól bekentem magam.

Ám sajna! eme katáng-szín unguentum ott van – s míg itt emlékezem, ott lesz – díszes tégelyében, melyért hurka bácsi – álcázza, de – szkeptikus harcot folytat.

Idézzük hát bátran a múltat, történelmi regény ez!

Hogy egy másikból lopjak ihletet, jégen elesést mesélek, na nem amolyan titkon jó öregurasat, barázda közötti, szántóföldi úton történőt, nem, sajnos kevésbé cifrát.