Elmesélem inkább, hogyan szorultam be azok közé a mesés-varázslatos, fehér rácsok közé ‘92 nyarán a Képes világatlasszal és a háromnegyed öt körüli napfelkeltével.
Mintha mindenki megfeledkezett volna arról, hogy ‘94ben is volt vébé. Vébé, tévé: mozaikszók, vándorszók, műveltségszók. Én, aki rühellem a focit, idézem Gálvölgyi Jánost, tudom, hogy volt, és volt Petit és rájövök, hogy anno-máliában vergődöm. Mintha hosszú hajam lett volna, az pedig... ‘98. Nocsak. Ez a dátum csakis végpont lehet itt, kedves olvasótársam.
Utolsó kommentek