Anakron

A lányok sminkje a legészrevehetőbb. A többség nem is minkeli magát. Egy-két kivételtől csupán eltekinthetünk. Ez volnék én. És ő. Szegény mindenkié.

A tánctér.

Gyilokkertem.

A nagy, sötét tömeg. A kommunista láfkreft eszelős árvángárdistápja. Ez volnék én. Alig látni, csak a strolloszkópé ad magára valamit. Fénytelen színek pászkáznak az űrből. Zöld, piros, kék ütemek vibrálnak. A közönségnek dőlve félhomály fiúk-lányok mustározzák a korlátot, a táncolót.

A tánc. Nagyjából egy helyben. Állva. A kúp alagúttest és csápjainak intenzív mozgatásával történik: tipegős-topogós, dagasztó, kaszáló, daráló, répaszedő. Inkább kiabálnak, zajonganak, mintsem beletörődnének gyarló sorsukba. A hülyeség mára már elviselhetetlen, a lebegő fű lett. A DJ-pult különb megvilágításba kerül. Főellenség. Onarohadok és elvágom a tokát. Ilyen egyszerű. Tovább.

Az erőtél.